Skip to main content

A keleti ortodoxia (“görögkeleti egyház”) bemutatása

A mostani bejegyzésben szeretnénk rámutatni arra, hogy nem csak a római katolikus egyház minősíthető Isten Igéjétől távol álló heterodox (hamishitű) egyháznak, hanem keleti testvére, a keleti ortodox egyház se sokkal különb nála. Az alábbi bemutatás egy protestáns teológus Daniel B. Clendenin cikkét követi, aki Moszkvában tanult 1991 és ’95 között.

A keleti ortodoxia általános bemutatása

Clendeninnek egyszer egy ortodox pap egy hasonlattal élve úgy írta le a keleti ortodox teológiát, mint amely “konzervatóriumban készült zene”, míg a protestáns teológiára azt mondta: “bárzene… a protestáns kereszténység egy borzasztó, olcsó utánzat, egy [keleti] ortodox hívő, aki ismeri a hitét soha nem menne át oda”.

Először is érdemes egy rövid helyzetjelentéssel kezdeni. A keleti ortodoxia befolyása nagyon nagy. Egy 1987-ben egy kimutatás alapján 2000 konzervatív protestáns tért át a keleti ortodoxiára, 17 különféle gyülekezetekből az Egyesült Államokban. (Bár ugyanakkor azt is meg lehet jegyezni, hogy sok keleti ortodox is áttér protestánsnak.)

A keleti ortodoxok száma világszerte 150 millió lehet, az USA-ban 3 millióan vannak, ez a legtöbb protestáns egyháznál nagyobb szám. Néhány helyen ez a vallás nemzeti egyháznak minpsül, mint Szerbiában és Oroszországban, és elválaszthatatlan helyi népi kultúrától. “Népegyházi vallásnak” is nevezhető, összenőtt az adott országokkal, kulturával és néppel.

Ennek köszönhetően a keleti ortodoxia által uralt területeken rossz szemmel, sőt talán xenofób lelkülettel nézik a különféle nyugati misszionáriusok ténykedését. A oroszországi törvényhozás például képes arra, hogy korlátozza a nyugati missziók jogait. A szerző felteszi a kérdést, hogy helyes-e a nyugati keresztényeknek téríteni orosz, román, görög területeken? A keleti ortodox egyház ezeken a területeken elködösítette-e az evangéliumot, és egy “kulturális” vallássá redukálta-e, mely egy népi öntudatban oldódott fel? Ezekre a kérdésekre meg fogjuk kapni a választ.

Néhányan azzal érvelnek, hogy a hithű, konzervatív protestánsok szövetségesre lelhetnek a keleti ortodoxiában. Hivatkozhatnak például Damaszkuszi Jánosra [az egyik k. ortodox skolasztikus teológusra] (675-749), aki az Ortodox Hit című könyvében azt írta: “nem változtatjuk meg az örök határokat, melyeket atyáink fektettek le, hanem megtartjuk a tőlük kapott hagyományokat”. A (hitelvi) liberalizmus, amely teret hódított a protestantizmuson belül (és a római katolicizmuson belül is) nem létezik a keleti ortodoxoknál.

A keleti ortodox egyház szervezeti áttekintése

[az egyház szót itt szociológiai értelemben vesszük, a k. ortodox egyház semmiképp sem számít Krisztus igaz egyházai közé -a szerk.]

A keleti ortodox egyház valójában nem egységes, 13 ( esetleg 15) autokefál, azaz független, önálló, mondhatni nemzeti egyházból áll [ez a struktúra hasonlít a régi protestáns nemzeti egyházak rendszerére]. Ezek az egyházak megegyeznek a tanban, egyházfegyelemben, liturgiában, kormányzatban, de a belügyeik eltérhetnek. Nincsen fölöttük olyan átfogó tekintély, mint a római katolikusok fölött a pápa. Mindegyik autokefál egyháznak van egy vezetője, akit pátriárkának, érseknek, vagy metropolitának hívnak [sőt egyikük még az alxandriai pápa címmel is rendelkezik].

Egy 1993-as kimutatás szerint ezek méretei a következők szerint alakulnak: Konstantinápoly, —, 3.5 millió fő —Alexandria, 350,000—Antiochia, 750,000—Jeruzsálem, 260,000—Oroszország, 50-85 millió—Szerbia, 8 millió—Románia, 19.8 millió—Bulgária, 8 millió—Grúzia, 3 millió—Ciprus, 450,000—Görögország, 9 millió—Lengyelország, 1 millió—Albánia, 160,000. Ezek közül az első négy a legrangosabb egyház.

Más országokban is vannak keleti ortodox egyházak, de ezek nem számítanak teljesen autokefál egyháznak, őket az előbbi 13 egyikének rendelik alá.

Míg a nyugati egyházi kontextusban, ha szakadásról beszélnek, az 1517-es, protestáns különválásra gondolnak, azonban a keleti ortodoxok számára 1054-ben történt a szakadás, ezt nevezik szkizmának. Továbbá számukra centrális helyet foglal el, hogy a hét, úgynevezett egyetemes zsinatot tartják mindenestül a legfőbb szabálynak.

Az ókori és középkori keleti egyház görög nyelvű volt, míg a nyugati latin. A római birodalmi központ is elmozdult Rómáról Konstantinápolyra 311-ben, utóbbi kötődik a keleti ortodoxiához. A szerző szerint a konstantinápolyi és kalkedóni zsinatok Új Rómaként Konstantinápolyt egyenlő rangra emelték Rómával, azonban utóbbi csak 1215-ben ismerte ezt el. A régi keleti és nyugati egyház között az is különbség volt, hogy keleten 1453-ig, Konstantinápolyig politikai stabilitás uralkodott, míg nyugaton 476 után sokáig népvándorláskori háborúk, és egyéb belharcok uralkodtak.

A keleti egyház Konstantinápolyon keresztül sokáig úr volt egész keleten, azonban az iszlám megjelenése terjedése (632 után) jelentősen visszaszorult. Ez az iszlám fenyegetés, illetve a 6. századra stabilizálódott erőteljes nyelvi gát (görög-latin) miatt elmondhatjuk, hogy a keleti orodox teológia izolálódott, a saját útján alakult tovább. Ez külsőségekben is megnyilvánult: nyugati-keleti: cölibátus, házasság az alsó papságnak; korfirmációt (“bérmálást”) csak a püspök szolgáltathatja ki, a kispap is kiszolgáltathatja; eukharisztánál (az úrvacsora óegyházi fogalma) bor és víz keverve, csak tisztán bor; kovásztalan kenyér (ostya), kovászos kenyér; és még nem is beszéltünk a “papság” eltérő kinézetéről.

Két általános különbség, hogy a keleti ortodoxia nem fogadja el a pápa primátusát, és ellenáll annak is, hogy a Szentlélekről hitvallásszerűen kimondjuk a Nícea-Konstantinápolyi hitvallásban, hogy nem csak az Atyától, hanem a Fiútól is származik [a biblikus ortodox kálvinista tanítás szerint a Szentlélek az Atyától ÉS a Fiútól is származik, és nem helyes mondvacsinált okokból a Fiútól való származást elhagyni egy hitvallásos formulából - a szerk.]. Nyugaton az vált szokássá, hogy mindenki a pápára apellált, míg keleten inkább az összes egyetemes zsinatra hivatkoztak. Nyugaton a római pápára, kvázi érsekre úgy hivatkoztak, mint akinek primátusa van a többi érsekkel szemben, míg keleten a pápára úgy hivatkoztak, mint aki csak formálisan bír elsőbbséggel, de a gyakorlatban nem: ő az első számú “metropolita” a többi metropolitához képest, de mindannyian egyenlőek (primus inter pares elv - első az egyenlők között).

A nyugati és keleti középkori egyház közötti különbségek vegül is oda vezettek, hogy a már említett 1054-ben a pápai legátus átadott egy kiátkozási bullát az akkori konstantinápolyi pátriárkának. Ez a szakadás aztán addig feszítette az ellenséges viszonyokat, hogy a negyedik keresztes hadjáratnak végülis sikerült feldúlnia és kifosztania Konstantinápolyt 1204-ben.

A szerző szerint az ortodox liturgia nagyon egzotikusnak hathat egy betévedőnek: a nem csak a templomok arany hagymakupolája lehet szokatlan, hanem beltér is: alig vannak székek, félhomály uralkodik, a nők fejkendőt viselnek, a fal tele van képekkel és freskókkal, és előttünk egy óriási ikonosztáznak nevezett térfél elválasztó fal áll, ahová a liturgia alatt csak a “papság” léphet be, és látogatók számára sem nyitott [ez a fal a jeruzsálemi templom szentek szentjét igyekszik imitálni teljesen jogtalanul - a szerk.]. Tömjénfüst terjeng a levegőben, a papoknak merev ruházatuk van és a szakáll elvárt dolog. A leborulás és a képek csókolgatása meglehetősen hétköznapi gyakorlat bent, de még lehetne sorolni.

Ennek ellenére mindez nem lesz vonzó pl. azon protestánsok számára, akik a modernebb stílusú gyülekezeteket kedvelik, vagy éppen tradicionálisabbak, de a hívők egyetemes papságát vallják. De a társadalmi tenni akarást sem engedik kibontakozni egy keleti ortodox egyházi közegben. Azoknak sem fogja elnyerni a tetszését, akik személyesebb és kötetlenebb karakterű istentiszteleteket kedvelik. Clendenin még azt is hozzáteszi, hogy a liturgiáért sem kell feltétlenül a keleti ortodoxokhoz átmenni, hiszen a tradicionális protestáns egyházaknak is fejlett liturgikus rendszerük van. Az egyházatyák szeretete miatt SEM kell a k. ortodoxiához közeledni, hiszen az egyházatyák legalább annyira használhatóak most is, és ez gyakori is volt protestáns közegben is. A reformátorok (Kálvin, Zwingli stb.) írásaiban különösen tetten érhető az egyházatyák írásainak elemzése.

A keleti ortodoxia hitvallásos jellemzői

A keleti ortodox egyházakban minden hívő elfogad egy hitbeli csomagot, ez jellegében hasonlít a római katolikusoknál a pápa tanítások gyűjteményére. Ezek viszont szembe mennek olyan konzervatív protestáns hitelvekkel, amelyek igazából a kereszténység lényegi részét képezik, és amikkel kapcsolatban nem lehet alkudozni. A keleti ortodoxiába betérők kötelesek elfogadni az egyház hivatalos tanításait.

Az egyházról szóló tanúk. E szerint a keleti ortodox egyház, vagy egyházak az igaz egyházak a földön. Az egyháztagokra úgy tekintenek, hogy azok újjászülettek a csecsemőkorukban történő bemerítésük által. Kérdés, hogy ez az igaz tanítás, vagy a kegyelemből és hit által való megigazulás? Természetesen az utóbbi, annak ellenére, hogy a tradicionális lutheranizmusban az előbbit is vallják.

A keleti ortodox egyház szerint egy nem odatartozó személy üdvössége kérdéses. Clendenin (a szerző) írja, hogy egyszer megkérdezett egy ortodox papot, hogy ő protestáns teológusként üdvözülhet-e, mire azt a választ kapta, hogy nem tudja.

Továbbá ugyanennek az egyháznak az egyik ága, az orosz, a protestáns misszionáriusokat megszállóknak tekinti, melyek elszipkázzák előlük a híveiket.

Ez azért problematikus orosz egyházi kontextusban, mert a legtöbb orosz ember hitbelileg nem keresztény és nem is ismeri az evangéliumot. Az orosz ortodox egyház általános 50-85 milliós taglétszáma alapján 100 millió orosz nincs különösebb kapcsolatban a keleti ortodox egyházzal. Ez indokolttá tenné a protestáns misszionálást, ráadásul sokak ki is ábrándultak a keleti ortodoxiából. A szerzőnek egyszer egy értelmiségi tanítványa a moszkvai egyetemen azt nyilatkozta, hogy középkori mentalitást érez ennél a felekezetnél, de általánosságban is elmondható, hogy sok orosz reagál pozitívan a bibliai evangéliumra (amit protestánsok visznek el és mutatnak be nekik). Ennek ellenére a különféle protestáns irányzatok üldözve érezhetik magukat Oroszországban [ezeket az állapotokat az utcai működésük betiltása csak még jobban tetézte; lehet ugyan indokolt a jehova tanúi szekta esetében, de sajnos a hitvalló kálvinista irányzatokra is kiterjed - a szerk.].

A szakramentológiájukról [a “szentségekről” szóló tan]

E tekintetban gyakorlatilag megegyeznek a római katolikus egyházzal. A keresztelési-bemerítési tanuknak és az úrvacsoratanuknak ugyanazt lehet ellenvetni, mint a római katolicizmusnak [tehát, hogy tévednek, mert nem történik újjászületés a bemerítéskor, illetve a kereszteléskor; továbbá, hogy tévednek, mert Krisztus nincsen test és vér szerint jelen az úrvacsoránál - a szerk.]. A szentségek nem csak jelek és szimbólumok, hanem az “üdvözítő és megszentelő kegyelem közvetítői”. Őnáluk megvan ugyanaz a hét szentség: bemerítés (keresztelés), konfirmáció (olajjal megkenés), “mise”, gyónás, papi rend, házasság, és utolsó kenet (amit betegek kenetének hívnak). Egy Thomas Hopko nevű keleti ortodox teológus szerint a keresztelés vízéből száramzik a bűnök bocsánata és az örök élet. A háromszor bemerített kisdedeket újjászületett embereknek tekintik. A konfirmációt (olajjal való megkenést, a római katolikus egyházban bérmálás néven fut) egyből megkapják a ezután a csecsemők, akik így “megkapják” a Szentlelket.

Az úrvacsorában Krisztus testének és vérének fizikai jelenlétét vallják, de nem fogalmazzák ezt meg egy konkrét tannal, mint a rómaiak a transzszubsztanciációval. Hanem lényegében ugyanazt a tant “misztériumként” írják le, amelyet a lélek tisztítására és a bűnök bocsánatára mutatnak be. Igaz, eleget tevő áldozatként tekintenek erre. Aranyszájú János liturgiája szerint felajánlják Krisztust az eucharisztiában. Az eucharisztiát (úrvacsora) a csecsemőknek is kiszolgáltatják.

Ezzel szemben a konzervatív, hitvalló protestánsok ahhoz ragaszkodnak, hogy személyesen, egyénileg meg kell térni hit által és bűnbánatot kell tartani - nem pedig szent rituálékon keresztül kell ezt elérni. Nálunk a hit által történő és Krisztus helyettes áldozata által történő megigazulás a központi tanítás. Luther ezt nevezte annak a tannak, “amelyen az igaz vallás megfordul”.

Ám a keleti ortodoxiának teljes teológiatörténetéből hiányzik a hit általi megigazulásnak még csak az említése is. Ehelyett megistenülésről “teózisról” beszélnek, azaz lényegében csak a folyamatos megszentelődésről beszélnek [2Pt 1:4- a fogalom nagyjából csak itt fordul elő: vagy a keresztény ember örökbefogadására utal, vagy a mennyei állapotra - szerk.].

Továbbá lényeges dolog, hogy k. ortodoxia elutasítja az eredendő, ill. áteredő bűnt: csak a személyesen elkövetett bűnökért felelünk, nem Ádám bűneiért. Ezzel szemben a konzervatív, hitvalló protestánsok kitartanak amellett, hogy az eredendő bűn valósága nem valami augusztunuszi és anzelmi torzítás, hanem bibliai igazság (Páltól, római és galata levél).

Ikon-, illetve képszemléletük

A protestantizmust Isten Biblián keresztül történő megismerése jellemzi. A puritán John Foxe azt írta, hogy “Isten a reformációt nyomtatás, írás és olvasás útján vezette”. A liturgia helyére az igehirdetés lépett.

A keleti ortodoxiát viszont egy esztétikai hagyomány jellemzi, melynek centrumában az ikonok állnak. A templomaik tele vannak velük, és a hívek előttük hajlonganak és csókolgatják ezeket. A papok körmeneteken hordozzák ezeket körbe. A keleti ortodoxok hivatalos naptárában megörökítik a képrombolás elleni végső győzelmüket, mely 843 március 11-én történt. A kapcsolódó ünnepen honos liturgiában egy egyházi átok (anathéma) is elhangzik az képek elutasítóival szemben.

E felfogás azonban nem történelmi, múltba vesző állásfoglalás, hanem ma is vallják. A szerző egyszer résztvett egy Palo Alto-i keleti ortdox istentiszteleten, ahol Vlagyimir atya megvallotta, hogy a képromboló eretnekség ma is él, elég csak a protestánsokra tekinteni. A képeket a kijelentés forrásainak is tekintik. A második níceai zsinaton 787-ben megfogalmazták, hogy a képek a Szentírással megegyeznek, amikor az evangéliumot hirdeti valaki - ez a zsinat íratlan egyházi hagyományokra is hivatkozott. A képek “színekkel kifejezett Biblia”. Egyszer egy ortodox hívő megkérdezte a papját, hogy miért olyan alulfejlett a tanítás náluk, akkor azt választ adta, hogy az ikonok minden szükségesre megtanítanak.

Szentírás és hagyomány

Míg a protestantizmus tekintélye az Szentírásban van, addig a keleti ortodoxia a tekintélyét az egyházi hagyományára és a szentségei gyakorlására vezeti vissza. Egy 1848-as enciklikai levélben a keleti pátriárkák kijelentték, hogy az egyházuk/egyházaik tévedhetetlensége az egész egyházi népen nyugszik, akik követik az “apostoli” hagyományt. De a gyakorlatban ez nem népi demokráciát jelent, hanem a nép igazságát az egyházi tekintélyek tanítják.

Az is elmondható, hogy akárcsak a római katolicizmus, a keleti ortodoxia is negatívan szemléli a protestáns tekintélyszemléletet. Luther Márton, 1520-ban, Wittenbergben, elégette a katolikus kánonjogot. Ez jól leképezi a protestánsok hozzáállását az egyházi hagyományokhoz: tisztelhetjük azokat, de nincsen a Szentírással egyenlő tekintélyük. Kálvin ellenezte “az emberi hagyományt, amelyet nekünk szegeznek az egyház címén”. Azonban a reformáció nem vetette el a hagyományt, mint adott esetben bölcsességet, de tiltotta, hogy a Szentírás szintjére emeljék.

A keleti ortodoxia azonban ezt a felfogást elveti: egy ortodox teológus szerint (John Meyendorff) a Sola Scriptura tan nem is fér össze a kereszténységgel (sic!). Szerinte a tekintély forrása éppúgy a hagyomány, mint a Szentírás. Ugyanilyen forrás még a 7 “egyetemes” zsinat, de sok egyéb is, mint a liturgia és a kánonjog. Erről a tanításról joggal mondható el, hogy Szentírás, mint egyedüli dogmaforrás értékét csökkenti.

Az egyház tekintélye kapcsán az mondható el, hogy a reformátorok alapján a Szentírás az egyház fölött áll. A Biblia magát értelmezi, az olvasó híveket pedig a Szentlélek győzi meg egyénileg: és az egyház tanításának önmagában, egyházi jogon nincs efféle szerepe. Ez bizonyos értelemben aztán egyéni értelmezésekhez vezet, ami egy Georges Florovsky teológus szerint “a reformáció bűne”.

Ehelyett a keleti ortodoxiában az egyház a Szentírás felett áll és a híveknek mindent el kell fogadniuk, amit a “szent keleti ortodox katolikus anyaszentegyház” [ez egy hivatalos eskütételi formula náluk] tanít. Eszerint a Biblia az egyház alatt áll, és tekintélye sincs önmagában.

Miért nem érdemes a keleti ortodoxiához csatlakozni

Lehetséges, hogy vannak nagyon alapvető közös pontok a protestantizmusnak és a k. ortodoxiának, pl. a Biblia ihletettsége, Krisztus istensége és embersége, feltámadása, az utolsó ítélet. De ezek nagyon minimális közös pontok, szinte csak egy-két keresztény tanítás nyomait tartalmazzák, ezek a pontok még a mormonizmussal is közösek.

A szerző szerint még a felmagasztalt egyházkoncepciótól is lehet valamit tanulni, sőt az óegyházi atyák vizsgálatából is. [Ez igaz lehet, ha azt vesszük, hogy a gyülekezetek elhanyagolása is eléggé elterjedt napjainkban, ehhez képest az egyházi közösséghez való tartozást és egyházi életet hangsúlyoznunk kell. Azonban valami önmagában álló egyházbálvány felemlegetése ellen joggal szólalunk fel. Az óegyházi atyák kapcsán hasonló megkülönböztetéssel kell élnünk. Az igaz, reformált hit kidolgozása során a 16. szd.-ban nagyon sokat lehetett meríteni a korai atyákból, és ez ma is lehetséges, azonban nagyobb rálátásuk és fejlettebb hitük miatt nekünk már üdvösebb elsősorban a reformátorokhoz és a különféle kálvinista szent emberek, mártírok és puritán atyák írásaihoz fordulni. - a szerk.]

Azonban mégis, a keleti ortodoxiából sajnos a kereszténység egyes alaptanításai hiányoznak: Isten kijelentésének a Bibliának a jól értelmezett természete, helyes értelmezése [önmagában álló, páratlan tekintélyforrás, amely önmagát értelmezi]; az egyház és a sákramentumok [rendelések] bibliai jelentése [ezekből csak kettő van, a bemerítés-keresztség és a nem-áldozati úrvacsora], a bűn természete és üdvösség útja [van eredendő bűn és hit által, kegyelemből tesz minket Isten igazzá, jócselekedetek, mint okok nélkül]. Ezen alapvető pontoknál a konzervatív protestantizmus [és az ortodox kálvinizmus - a szerk.] és a keleti ortodoxia között fundamentális eltérések mutathatók ki. Ezen különbségek miatt a bibliai kereszténység és a keleti ortodoxia két különböző dolog.

Amikor Clendenint megkérdezték, hogy miért nem tért még át a keleti ortodoxiára, akkor azt felelte, hogy azért mert a hithű protestantizmuson belül is van hagyomány amelyet inkább követne. És ez így van: többek között az ortodox kálvinizmusnak is megvannak a maga hagyományai, és egyáltalán nem szorul arra, hogy keleti ortodox (- és római katolikus) alaptanításokat vegyen át. Ráadásul nálunk még a mérsékelt újításra is lehetőség van, nem kell a középkori kultúrában megrekedni.

Forrás